Útiblog

kilapított tündérek

Tulajdonképpen ez is Bathból származik.

Mármint a könyv, amiben a kilapított tündérek lapulnak. Az állítmány ebben az esetben nem költői túlzás eredménye, akit lapítanak az lapul (nem lapít, azt talán egy bizonyos Lady Cottington tette valaha). Ez a Lady Cottington a könyv tanúsága szerint gyermekkorától kezdve örömét lelte tündérek kétdimenzióba gyömöszölésében, nem törődve a ragacsos tündérnyomokkal a ruháján, légyen az akár a legszebb vasárnapi szoknyácskája. A kisasszony (e státuszát élete végéig féltékenyen őrizte) nagy levelező volt, és levelezőpartnerei sem voltak restek hosszú irodalmi műremekekkel szórakoztatni barátnéjukat. A könyvben a Lady C-nak írt válaszok sorakoznak...lapulnak is persze, de ez egy levél részéről megszokott dolog. Ízelítő a szerzőkből: Victoria királynő, C. G. Jung, W. Shakespeare, Kipling usw. usw. Impresszív társaság. A levelek mellett pedig ott díszelegnek a kilapított jószágok, bár a könyv végén álló igazolás szerint a tündéreknek nem esett baja, hiszen mikor a pajkos Lady C azt hitte, hogy kilapítja őket, csak lenyomatot hagytak a papíron, láthatatlanná váltak, és huss, már tova is repültek. Ebben pedig feltétlenül hinnünk kell, hiszen a Royal Society for the Prevention of Cruelty to Fairies állítja.

 

kultúrantropológia

Ebből is kijutott. Szerdán délután mentünk a writingos csoporttal az All Souls College-ba a tanárnő  egy ismerősének előadására, ami történetesen egy naxoszi kis faluban csoportosan látott álom részleteit  és hatását fejtegette a nagy gazdasági válság (nem a mostani) idején. Nem volt rossz az előadás, csak az adatokból volt sok, amit a fejesek bizonyára értékeltek, nekem viszont kevésbbé voltak fontosak. Mindenesetre még a mellékhelyiséget is meglátogathattuk a nagymúltú intézményben. Egészen otthon éreztük magunkat. Nagyon szép teremben ültünk., remekbe szabott stukkóval díszített mellyezet és régiségszámba menő székek.

A faluban egyébként emeryt bányásztak (sztaki szerint csiszolópor:).

London - revisited

Nem lazsáltam, de minden hiába, a listámon csak gyűlnek a londoni kötelezők, sosem fogok a végére érni, bár vasárnap és hétfőn (bank holiday) tisztességes adag kultúrát fogyasztottam.

Vasárnap. Sikerült lencsevégre kapnom Szt. Ferencet a madarakkal (Wm. Cathedral), a St James's parkban pedig mindenféle érdekes kacsát fényképeztem (volt mandarin réce is, na mit szóltok?). Majd National Gallery (különös tekintettel Gainsboroughra és Turnerre - nézzük meg a hazait, ha már azt is tartanak). Gyönyörű anyagokat festettek. A Villámlástól megriadt ló, amit itt láttam, még pre-Delacroix, úgy áll, mint a cövek és emberien rémült arca van. Ezek után British Museum (egyiptomi szobrok, asszír-babilóniai faragványok, görögök főleg). Végre láttam eredeti görög ión oszlopot (hála a birodalomnak:). Most már értem, miért mondta Rita néni, hogy a felnőtt nő arányaihoz hasonló a ión oszlop - a görögök még egészen filigrán templomokat építettek, én meg eddig csak klasszicista múzeum-bejáratokon láttam gigászi kőtömböket. Itt aztán van minden, nem kell messzire utazni, hogy általános képet kapjak a földi kultúrákról, úgy általában. Egyesek bélyeget gyűjtenek,...kinek mi.

Terveztem még sétát, de már csak az Old Bailyhez mentem el, aztán beültem egy kávézóba angol leckét írni. Sikerült megtalálnom a London Bridge vasútállomást, és kevés értetlenkedés és bajmolódás után jegyem és vonatom is lett. Sydenhambe baj nélkül eljutottam, Ibi is befutott nem sokkal utánam.

Hétfő. Kicsit fáradtan ébredtünk. Vettünk napijegyet, úgyhogy metróztam is sokat - tényleg gyorsabb mint gyalog. A Victoria & Albert Museumban kezdtünk (angol szobrászat kiállítás: egy rakás Rodin meg egy Canova - ők mint inspirálók voltak jelen, divat kiállítás, láttam régi-régi cipőket, ez mindig érdekelt, faliszőnyegek, jelmezek és minden csoda).Sétáltunk a Hyde Parkban, az Avatar-fát már elvitték. Megkóstoltam a mentás Cornettot, fantasztikus. Délután Tate Modern. Változó lelkesedés, változó színvonal (bár ehhez én kevéssé értek, sajna). Itt már Michi is velünk volt ( német au-pair). Beültünk a vasmacskáról mevezett fogadóba, cappuchinot ittam Mini Rocky Roaddal, ez sem rossz édesség. Beszélgettünk két holland sráccal (üres asztal reménytelen, de kedvesek voltak).

Ide futott be Patric és Louis (Ibi "családja"), nekik ülőhelyük is volt estére, mi a yardon álltunk. Így is jó volt. Szent Iván éji álom - rengeteget nevettünk, jól játszottak (kicsit talán túl vásári komédiás lett, de ki tudja, lehet, hogy régen is ilyen volt, csak én az egyetemen hallok róla, és ott más szemmel néznek egy-egy darabra - ez kérem szórakoztatóipar, de jóféle). Szerencsére Michi is a Viktóriáról ment haza, úgyhogy nem kellett egyedül metróznom. Nem bántam. Éjjel kettő körül már Oxfordban voltam az ágyikómban. Nem kellett ringatni.

május

elsején a Magdalen College kórusa énekel a toronyból és Morris-dance-osok lepik el Oxford utcáit. Már hajnalban. Sajnos nem tudtam részt venni az általános örömujjongásban, gyógyító alvást tartottam helyette. Ez sem volt rossz, aztán pedig you tube-ról pótoltam az élményeket (ez természetesen eleve halálra ítélt próbálkozás volt, node...)

grand national

Liverpoolban ma tartották ezt a nevezetes versenyt. Végül nem rendeztünk fogadást a St Mark's-ban, pedig...pedig... :)

Lovat azért választottunk magunknak, és nekem kivételesen jól sikerült: Don't push it (zsoké AP McCoy). Megnyerték. Elsőre kiszúrtam a lovacskát, bizony ám.

A mesének van előzménye, na nem az enyémnek, hanem a zsokéénak, akinek ez volt a 15. grand national-je, nagyon jó zsoké, de eddig nem sikerült megnyernie ezt a versenyt (csak rengeteg másikat), most aztán elképesztően boldog volt. Hiszen hiába vagy a legjobb, ha ezt a díjat még nem söpörted be.

Ezek az angolok...hm...itt a sportesemények hihetetlenül fontosak.

most már igazán...

...tavasz van!

A héten egyre többet sétáltam, és tele lett az orrom mindenféle illattal, cseresznyefák és pici virágok. Sok-sok napsütés. És persze a kertben dolgoztam, úgyhogy alaposan ki is élveztem. Ma délután találtam egy eddig fel nem fedezett virágot a Helen House sarkán, kicsit, lilásfehérek és nagyon illatosak. A reggeli futás is tavaszi volt. Nem értem, miért futnak az emberek bedugaszolt fülekkel, amikor reggeli madárhangokar is hallhatnának. No, sebaj, én meghallgattam őket.

London - első vizit

Szavazás és mise után Dáviddal a nyakunkba vettük a várost, Kata pedig egy ismerősével találkozott. Rengeteget sétáltunk. Az első fényképre kívánkozó látvány egy pár lovasrendőr volt. A Mallon a bicikliút mellett külön lovas ösvény is van, és remekbe szabott lovas közlekedési lámpák, hozzájuk tartozó, megfelelő magasságban lévő gombokkal.

Első vh-s emlékmű, Buckingham Palace (Viltória királynő oszlopával), Westminster Abbey, Houses of Parliament + Big Ben - ezeket szépen sorban körbesétáltuk, és megejtő szépségű képeket is készítettem :) Trafalgar Square és Nelson papa fenn a magasban, no meg a nagyjelentőségű National Gallery. Aztán irány a St Paul's, tényleg gyönörű, délután itt szedtük fel Katát, bementünk a szertartás végére, a finálé az volt, hogy kinyitották a nagykaput, mikor a lemenő nap pont besütött rajta (ez a templom jól van keletelneve, mondá Dávid, és millyen igaza volt.

Az egészen bizonyos volt, hogy csak egyetlen egy helyre lesz időnk bemenni a fél hatkor záró intézmények közül. Először a Towerre gondoltunk, aztán a HMS Belfaston kötöttünk ki (ez azt hiszem képzavar, kikötni egy hajón :S). Nagyon izgalmas volt. Jól körbejártuk kívül-belül, volt sok viaszbábu. A kórház részen az egyik kisgyerek meg is ijedt a bekötözött kezű sebesült katonától. A szülei próbálták összebarátkoztatni a bábuval, úgy, hogy megkocogtatták az állát. "Nézd, nem is igazi!"

Hatalmas ágyúk, légi, tengeri és szárazföldi célok ellen. Furcsa belegondolni, hogy ezekkel az ágyúkkal, ha nem is minket, de a mi szövetségeseinket lőtték a második világháborúban. Voltak kisebb kiállítások a hajó történetéről és a hajóépítésről általában. Sokat szenvedtem a szoknyámmal, állandóan fogni kellett, hogy ne fújja a nyakama a szél, pláne a hajólépcsőkön.

Sokat gondoltam nagyapára és Csillára, gondoltam, hogy fényképezek is nektek, de addigra sajnos rlemerült a gép, tényleg nagy kár. Még ma is youtube-os felvételeket nézegettünk róla...:)

Visszafelé átsétáltunk a  Tower Bridge-en, legalább kívülről megcsodáltuk a Towert. Este pedig fáradtan lerogytunk egy kellemes pubban az asztal mellé, mikor kiderült, hogy már bezárt a konyhájuk. Így egy egész háztömböt kellett sétálnunk, mire megtaláltuk a béke szigetét. Nagyon finomat vacsoráztunk, egy vegyestálat, csirkével, sausage-dzsal (?), krumplival, foghagymás kenyérrel és tortillával. Megkóstoltuk a Sticky Toffee-jukat is, igen kiváló volt, jó meleg, és tejszínhabot is kaptunk hozzá ( a nővérek tejszínnel eszik). Korábbi buszra nem engedtek fel minket, úgyhogy a tervnek megfelelően a 23:35össel jöttünk haza, negyed kettőre már meg is érkeztünk a St Mark'sba, ma dél után keltem, és most ápolgatom megfáradt lábamat.

las alpujarras

Las Alpujarras: szép falvakkal teli vidék, a Sierra Nevada tenger felé eső lejtőin és ott voltam szombaton kirándulni. Egyedül. A többiek a tengerpartra mentek, de én már korábban elhatároztam, hogy megnézem ezt a helyet, meg jó kalandnak is tűnt...a vége happy end: hiszen itt ülök, és pötyögök a gépen.

A busz tízkor indult Capileirába, és úgy terveztem, hogy Pampaneiráig fogok elsétálni, ott szállok buszra visszafelé. Vettem egy elég részletes térképet, és elindultam a falu fölötti hegyre sétálni, úgy gondoltam, hogy a Pampaneiráig levő négy kilómétert egy óra alatt megteszem majd, tehát van időm céltalanul gyalogolni. Nagyon szép vidék, tele van öntözőcsatornákkal, csillogó kövekkel meg fenyőkkel.

A Bubiónon keresztül Pampaneirába vezető út kiindulópontját egy kedver idős úr mutatta meg nekem, de mondta, hogy Bubión onnan két óra...nem aklartam elhinni neki, hoszen láttam a falut. Útbaigazítóm kicsit elcsodálkozott, hogy egyedül bandukolok, nem nagyon tetszett neki. Egy idő után én is egyre jobban féltem (leginkább attól, hogy jön egy kígyó és bokánharap, persze nem jött). A folyón átvezető hidat megtaláltam, egy helyi család lubickolt benne. Utána pedig egy holland házaspárral találkoztam, akik az ellenkező irányba mentek - GPS-vezérléssel.

Egy idő után egyre több a térképen fel nem lelhető útelágazáshoz értem,. és valahol nyilván rosszul választottam. Éppen kezdtem megnyugodni, mert látótávolságba került a folyóhoz ismét levezető út, amikor valahogy beértem egyx kertbe, amiben több kutya is volt, ellenben ember egy sem...és inkább visszafordultam.

Meg voltam győződve róla, hogy az utolsó buszt is le fogom késni, és már azon törtem a fejem, hogy hol találok szállást éjszakára, az órámra rá se mertem nézni, csak akkor, mikor újra  Capileira határába értem. Kiderült, hogy még alig múlt öt óra, úgyhogy megcéloztam a fél hatos és egyben utolsó buszt. A falu szélén találkoztam a hollandusokkal, együtt mentünk a buszmegállóba, aranyosak voltak, meg jól esett beszélgetni valakivel.

Aztán kiderült, hogy buszok tekintetében eléggé eltájoltam magam (meg korábban  irányok tekintetében is, mentségemre annyit, hogy nem volt nálam tájoló...tudom egy cserkésznek ez se lehet akadály, bár úgy tűnik, néhas mégis az). Negyed hétkor kellett jönnie a busznak, úgyhogy addig kifújhattam magam. Bementem egy kocsmába, és hihetetlenül folyamatos és pergő spanyol nyelven eldaloltam a kocsmárosnak, hogy gyorsan valami alkoholmentes ám sok cukrot tartalmazó löttyöt adjon, azt hiszem, a mellékelt ábra nem hagyott kétséget afelől, hogy mit akarok.

Láttam tengeliceket is. Mielőtt elindultam, meg mikor visszaérkeztem, akkor is ott voltak ugyanazon a téren. Meg a hazafelé menő buszon összetalálkoztam azzal a nénivel, aki odafelé mellettem ült, és elmeséltem neki a kalandjaimat (elég vázlatosan - de spanyolul). Egyébként is aktívan használtam a belémgyömöszölt tudást mikor utat kerestem, meg más kirándulókkal találkoztam.

hazafelé nagyot aludtam a buszon a síkabátom külső részében, mert nagyon  ment  a légkondi, meg álmos is voltam már. Az éjjel több mint kilenc órát aludtam - igen jól esett.

neruda

Inma hozott egy Neruda-verset: Me gustas cuando callas... 

amire a teraszról egyébként rálátni

Az első nagyon kötelező kultutális kör megfutva.

Olyanféle kötelező, ami mégis nagyon jó (mellesleg azzal sem értek egyet, hogy a kötelezőolvasmányok rosszak lennének mert kötelezőek - vagy valami ilyesmi).

Jó negyven perc útkeresgélés (két kedves spanyol úr próbált útbaigazítani, nem volt teljes a siker). Aztán (itt igazán jónak számító) laza húsz perc sorbanállás a jegyért. Másfél óra várakozás a többiekre (értsd: kellemes ücsörgés a fal árnyékában, egy patak partján, tájjellegű zöldségek között, írás, fényképezés). Végül három és fél óra odabenn.

Utóbbi kevéssé megragadható írásban (ha majd mégis, akkor úgyis ide kerül), bár a képekhez sem fűzök nagy reményeket. Ide szépen ki köll ballagni. (Azt hiszem, egyedül jobb, mint mondjuk négy kedves emberrel, úgy jobban lehet rá figyelni.)

Alhambra 

 

 

 

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja