Útiblog

énekel

Végre eszembe jutott, mit felejtettem ki a múlt hét eseményeinek lejegyzéséből. Azt hiszem péntek este történt, de nem az időpont a lényeges, hogy kimentem a kertbe énekelni. Csupa-csupa népdalt. Felüdtem a padon a központi füves rész küzepe táján, és jó hangosan énekeltem. Nem szóltak, hogy ugyan már, kedves, fogja vissza magát, igaz ámuló közönség sem gyűlt körém. Nem is bánom. Jól esett. Nagyon.

kilapított tündérek

Tulajdonképpen ez is Bathból származik.

Mármint a könyv, amiben a kilapított tündérek lapulnak. Az állítmány ebben az esetben nem költői túlzás eredménye, akit lapítanak az lapul (nem lapít, azt talán egy bizonyos Lady Cottington tette valaha). Ez a Lady Cottington a könyv tanúsága szerint gyermekkorától kezdve örömét lelte tündérek kétdimenzióba gyömöszölésében, nem törődve a ragacsos tündérnyomokkal a ruháján, légyen az akár a legszebb vasárnapi szoknyácskája. A kisasszony (e státuszát élete végéig féltékenyen őrizte) nagy levelező volt, és levelezőpartnerei sem voltak restek hosszú irodalmi műremekekkel szórakoztatni barátnéjukat. A könyvben a Lady C-nak írt válaszok sorakoznak...lapulnak is persze, de ez egy levél részéről megszokott dolog. Ízelítő a szerzőkből: Victoria királynő, C. G. Jung, W. Shakespeare, Kipling usw. usw. Impresszív társaság. A levelek mellett pedig ott díszelegnek a kilapított jószágok, bár a könyv végén álló igazolás szerint a tündéreknek nem esett baja, hiszen mikor a pajkos Lady C azt hitte, hogy kilapítja őket, csak lenyomatot hagytak a papíron, láthatatlanná váltak, és huss, már tova is repültek. Ebben pedig feltétlenül hinnünk kell, hiszen a Royal Society for the Prevention of Cruelty to Fairies állítja.

 

hiányos emlékeim

A bath-i kirándulás óta eltelt időről sajnos már nem tudok teljes pontossággal beszámolni. Szita ez az agy. A következő hétvgére vártam az unokatestvéremet látogatóba, de sajnos nem tudott jönni, az így felszabadult időt jobbára felszabadult lötyögéssel töltöttem.

Múlt héten szigorú lettem, és a terveimet leírtam egy táblázatba, végül egészen jól sikerült tartani a heti beosztást. Háromszor is betévedtem a Bodleyba, kétszer voltam korcsolyázni (az ebédideji kori a legjobb: először négyen, másodszorra hárman voltunk a jégen, földi paradicsom).Meglátogattam a Natural History Museumot, sok szép csontváz, Darvin rajzai és egy üvegfalú méhkaptár mellett még 230 millió éves fa megkövült törzséhez is hozzá lehetett érni.

Szombaton elmentem Stratfordba. Ha már egy köpésre vagyok Shakespeare papa nyughelyétől (és szülőhelyétől - 2 in 1), csak nem hagyom ki. Ez tehát a Globe-béli Szentivánéji folytatásának tekinthető. Ragyogó napsütés, valahol 25 és 30 fok közötti hőség, fél Anglita az Avon partján - bowling, golf, napozás, hajókázás. Én is voltam vizen! A kb 150 éves chain ferryvel keltem át az Avonon, egy igazi tengeri medve volt a komptekerő ember (ez kétségkívül nem pontos kifejezés, a pénzt is ő szedte, lehet hogy révészt kéne mondani, de ha egyszer főleg tekerni kellett egy rudat hogy menjen az a komp). Ha kicsit kevesebb lett volna az ember az utcákon, biztosan szebbnek tartanám a városkát (így is szép volt persze), de még mindig Bath viszi a pálmát. 

have a Bath!

Csak úgy röpülnek a hetek, mióta visszajöttem Angliába! Bathban május 8-9-én jártam Ibivel. Remek szállásunk volt (Bath Backpackers), vicces falfestményekkel és jó árakkal. Direkt ablak melletti ágyat választottam, mert így kiülhettem a belső ablakpárkányra és nézhettem a világot. Régi vágyam teljesült :)

Eddig ez a város tetszik a legjobban idekint. Van ám építészeti koncepció, homokkővel borított házak (az új bevásárlóközpon is), és ifj és id John Wood is kitettek magukért. A Royal Crescent előtti mezőn vicces képek készültek és a Circus sem egy rossz hely.

A Római Fürdő hangulatos lehetett annak idején, most se rossz, csak nem lehet fürödni, pedig ott a 69 fokos víz (na jó, a forrásnál 69 fokos, a medencében kicsit hűvösebb). A múzeum profi, mint ezt az angoloknál megszoktuk. Még echte római néni is volt, aki a piperészeti titkairól fecsegett.

Nemeslelkű lokálpatrióták ingyenes városnéző sétát tartanak, sok érdekes történettel, erre feltétlenül érdemes benevezni, ha valaki arra jár. Különben hogy tűnne fel a laikus szemlélőnek a híres bathi függővécé??!!

Találtunk egy nem hivatalos - és sajnos csak ideiglenes - látványosságot is: a Poultney-hídon átérve ugyanis szembetalálkoztunk egy fehér habot ontó szökőkúttal. Miegint csak vicces fotók (sajna már kevés fény volt, hát nem a legjobbak). Egyszer csak megállt a szökőkút mellett egy taxi és kiugrott belőle egy kopasz ember, bemártotta a fejét a habba, káltott valamit a vele utazó nőnek, aztán vissza a taxiba.

kultúrantropológia

Ebből is kijutott. Szerdán délután mentünk a writingos csoporttal az All Souls College-ba a tanárnő  egy ismerősének előadására, ami történetesen egy naxoszi kis faluban csoportosan látott álom részleteit  és hatását fejtegette a nagy gazdasági válság (nem a mostani) idején. Nem volt rossz az előadás, csak az adatokból volt sok, amit a fejesek bizonyára értékeltek, nekem viszont kevésbbé voltak fontosak. Mindenesetre még a mellékhelyiséget is meglátogathattuk a nagymúltú intézményben. Egészen otthon éreztük magunkat. Nagyon szép teremben ültünk., remekbe szabott stukkóval díszített mellyezet és régiségszámba menő székek.

A faluban egyébként emeryt bányásztak (sztaki szerint csiszolópor:).

híres helyen lakom

ha még nem tudtátok volna :)

De miről is híres igazából?

Tegnap kellett volna ezt a bejegyzést megejteni, mert tegnap ötvenhat éve történt Oxfordban, az Iffley Road-i atlétikapályán, hogy Roger Bannister 3 perc 59.4 másodperc alatt futott le egy mérföldet. Ez az első négy percen belül furorr mérföld! (Emléktábla tőlünk 7 perc sétányira.)

És Roger Bannister állítólag még itt jár köztünk (angol tanárnőm szíves közlése) fel és alá Oxford szép városában.

London - revisited

Nem lazsáltam, de minden hiába, a listámon csak gyűlnek a londoni kötelezők, sosem fogok a végére érni, bár vasárnap és hétfőn (bank holiday) tisztességes adag kultúrát fogyasztottam.

Vasárnap. Sikerült lencsevégre kapnom Szt. Ferencet a madarakkal (Wm. Cathedral), a St James's parkban pedig mindenféle érdekes kacsát fényképeztem (volt mandarin réce is, na mit szóltok?). Majd National Gallery (különös tekintettel Gainsboroughra és Turnerre - nézzük meg a hazait, ha már azt is tartanak). Gyönyörű anyagokat festettek. A Villámlástól megriadt ló, amit itt láttam, még pre-Delacroix, úgy áll, mint a cövek és emberien rémült arca van. Ezek után British Museum (egyiptomi szobrok, asszír-babilóniai faragványok, görögök főleg). Végre láttam eredeti görög ión oszlopot (hála a birodalomnak:). Most már értem, miért mondta Rita néni, hogy a felnőtt nő arányaihoz hasonló a ión oszlop - a görögök még egészen filigrán templomokat építettek, én meg eddig csak klasszicista múzeum-bejáratokon láttam gigászi kőtömböket. Itt aztán van minden, nem kell messzire utazni, hogy általános képet kapjak a földi kultúrákról, úgy általában. Egyesek bélyeget gyűjtenek,...kinek mi.

Terveztem még sétát, de már csak az Old Bailyhez mentem el, aztán beültem egy kávézóba angol leckét írni. Sikerült megtalálnom a London Bridge vasútállomást, és kevés értetlenkedés és bajmolódás után jegyem és vonatom is lett. Sydenhambe baj nélkül eljutottam, Ibi is befutott nem sokkal utánam.

Hétfő. Kicsit fáradtan ébredtünk. Vettünk napijegyet, úgyhogy metróztam is sokat - tényleg gyorsabb mint gyalog. A Victoria & Albert Museumban kezdtünk (angol szobrászat kiállítás: egy rakás Rodin meg egy Canova - ők mint inspirálók voltak jelen, divat kiállítás, láttam régi-régi cipőket, ez mindig érdekelt, faliszőnyegek, jelmezek és minden csoda).Sétáltunk a Hyde Parkban, az Avatar-fát már elvitték. Megkóstoltam a mentás Cornettot, fantasztikus. Délután Tate Modern. Változó lelkesedés, változó színvonal (bár ehhez én kevéssé értek, sajna). Itt már Michi is velünk volt ( német au-pair). Beültünk a vasmacskáról mevezett fogadóba, cappuchinot ittam Mini Rocky Roaddal, ez sem rossz édesség. Beszélgettünk két holland sráccal (üres asztal reménytelen, de kedvesek voltak).

Ide futott be Patric és Louis (Ibi "családja"), nekik ülőhelyük is volt estére, mi a yardon álltunk. Így is jó volt. Szent Iván éji álom - rengeteget nevettünk, jól játszottak (kicsit talán túl vásári komédiás lett, de ki tudja, lehet, hogy régen is ilyen volt, csak én az egyetemen hallok róla, és ott más szemmel néznek egy-egy darabra - ez kérem szórakoztatóipar, de jóféle). Szerencsére Michi is a Viktóriáról ment haza, úgyhogy nem kellett egyedül metróznom. Nem bántam. Éjjel kettő körül már Oxfordban voltam az ágyikómban. Nem kellett ringatni.

május

elsején a Magdalen College kórusa énekel a toronyból és Morris-dance-osok lepik el Oxford utcáit. Már hajnalban. Sajnos nem tudtam részt venni az általános örömujjongásban, gyógyító alvást tartottam helyette. Ez sem volt rossz, aztán pedig you tube-ról pótoltam az élményeket (ez természetesen eleve halálra ítélt próbálkozás volt, node...)

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja